Vélemény. Szubjektív.

Én személy szerint nagyon csípem Mother Monstert, többek között azért, mert korunk egyik nagy vízionáriusának gondolom. A klipjei pedig nem csak egyszerűen eszközök a  zenéje népszerűsítésére, hanem igazi kisfilmek, amelyben egyesül a kreativitás és a határok feszegetése.

Amiért még mélységesen tisztelem, mert felismerte önnön határait, és azokon belül tökéletesen megvalósította önmagát, sőt, intézményt csinált abból a névből, hogy Lady Gaga. Azonban ennek a végtelenül tehetséges nőnek is vannak olyan pillanatai, amikor disztingvál, és úgy jelenik meg, mint egy egyszerű földi “halandó”, ezekből a képeiből készült most egy összeállítás.

1962-ben Marilyn Monroe (az én egyik nagy kedvencem) találkozott egy fotóssal, bizonyos Bern Sternnel, akivel közös munkájuk eredményeként aktfotók születtek. Persze akkor még senki nem tudta, hogy ezek lesznek az utolsók.

Nekem nagyon tetszenek a képek, mert számomra Marilyn igazi arcát mutatják meg, és sokkal közelebb érzem magamhoz, mint eddig bármikor. Itt vagy ugyanis ez a szexbomba, akiért férfiak milliói epekedtek, vagy epekednek még ma is, és akit nők irigyelnek, de a képeken látszik az a szomorúság a szemében, ami valószínűleg a halálát okozta. Egy meg nem értett lány szemei.

A többi képet, illetve egy hosszabb összefoglalót a készítés körülményeiről itt találjátok. 

Aki szereti Elizabeth Taylort, illetve az, aki a Richard Burtonnel való szerelmét még inkább, örülni fog annak, hogy kettőjük kapcsolatáról filmet forgatnak, mely várhatóan 2014-ben kerül a mozikba.

Burton szerepében Dominic Westet láthatjuk majd, Taylort pedig Helena Bonham Carter játssza. Utóbbi először engem meglepett, de ha jobban belegondolok, el kell ismernem, hogy azért Liz mélységeinek megjelenítéséhez nem is lett volna érdemes Helenánál kisebb kaliberű színésznőt felkérni.

Akit érdekelnek még egyéb infók is, itt többet is olvashat.

A Vogue összeállított egy újabb listát, amely áttekinti, hogy a brit férfidivat mit adott hozzá a világ fejlődéséhez.

A lista megtekinthető itt.

Na kérem szépen éppen itt volt az ideje, hogy áttekintsük a legjobban öltözött emberkéket a héten.

Elsőként itt van January Jones, aki egy csodálatos Mary Katrantzou ruhát visel.

A másik nagy kedvencem Iman, aki tökéletes példája annak, hogyan kell méltósággal viselni a korunkat, és hogy igen is egy középkörű nő is lehet csodaszép.

Mindig megnyugtató olyan dolgokkal szembesülni ebben a kicserzett világban, amik bebizonyítják, hogy igenis van emberség a világon, és hogy nem minden gazdag ember törődik csak saját magával.

Jelen esetben Natalia Vodianováról van szó, aki a monacói királyi családdal szövetkezett egy igen rangos bál – a Love Ball – megszervezése érdekében, melynek célja olyan adományok gyűjtése, amelyből Natalia alapítványa, a Naked Heart támogathatja a hátrányos helyzetű orosz gyermekeket.

Természetesen a játék sem maradhat el az eseményen, többek között olyan komoly nyereményekkel, mint egy opera megtekintése a királyi páholyból.

A Hugo Boss lemondta a London Collections: Men partiját, és sajtóközleményt adtak ki, melyben leszögezték, hogy az elkövetkező pár hétben nem fognak bemutatót sem tartani. Ennek oka, hogy a márka Bicester Village outlet store-jában egy tükör zuhant egy négy éves kisfiúra, aki a baleset után nem sokkal belehalt sérüléseibe a kórházban.

Bernd Hake igazgató elmondta, hogy nem tartották volna helyénvalóak ilyen események után bármilyen bemutatót is megtartani, valamint tájékoztatta a közönséget, hogy maga Hugo Boss is teljes mértékben a rendőrség rendelkezésére áll a nyomozás folyamán.

A hétvégén férjhez ment egy újabb királyi sarj, méghozzá a svéd Madeleine hercegnő. Elkezdtem nézni a ZDF-en az élő közvetítést, de bevallom nem volt türelmem megvárni, míg az érdemi rész elkezdődik. Mindenesetre a hercegnő ruháját sikerült megszemlélnem, és el voltam bűvölve.

A ruhát egyébként Valentino Garavani tervezte, aki elmondta, hogy nagyon könnyű volt az ifjú hölgyeménnyel dolgozni, mert felvilágosult, és roppant mód humoros.

Mindig eljön az a rettenetes pillanat, amikor egy véget érő sorozat mélységes űrt hagy az ember lelkében. Nekem ilyen volt a Spartacus, amely után nem gondoltam, hogy bármi is pótolni tudja a hiányt. Ez persze így barokkos túlzás, de azért valahogy mégiscsak szemléltetni kell.

És már pont amikor elfogadtam, hogy nincs tovább, jött a címben szereplő sorozat, mely más stílusban ugyan, de hiánypótló. A fiatal da Vinciről és annak kalandjairól szól, de azt azért nem árt leszögezni, hogy aki nagyon ortodox módon közelít a történelem felé, inkább hagyja ki, mert vannak benne nem korrekt, csupán a dramaturgia folytonosságát biztosító elemek.

Mondjuk én úgy gondolom, hogy nem a sorozatokból kell megismerni elsősorban a történelmet, könnyen túltettem magam ezen a problémán, és nem csalódtam. A történet nagyon jól van összerakva, minden kis részlet alaposan megtervezett, amihez ha hozzávesszük a színészek vitathatatlan tehetségét, könnyen megkapjuk a sikersorozat receptjét.

És ha ez nem lenne elég, a rendező csupa olyan színészt válogatott össze, akik mind a nők, mind a férfiak igényeinek megfelelnek, így a vizuális élmény sem marad el.