Joanne Harris: Aludj kislány

“Henry Chester, a vagyonos, de nem különösebben tehetséges festő szüntelenül keresi a tökéletes modellt, mígnem egy nap megakad a szeme egy kilencéves kislányon, Effie-n. Éveken át csak őt festi, majd tizenhét éves korában elveszi feleségül. A lány számára Chester minden szempontból csalódás, így hamar elhidegülnek. Effie szeretőre lel egy Mose Harper nevű szélhámos-szerencselovagban, és megismerkedik a sötét bűbáj mesternőjével, Fanny Millerrel, aki évek óta üldöz egy titokzatos gyilkost… Bosszú és intrika, zsarolás és szellemidézés szövődik mesévé ebben a rémregények hangulatát idéző Harris-könyvben.”

A fenti fülszöveg egészen felcsigázott, merthogy valami újat ígért Harristől. Mielőtt elolvastam volna, felmentem a netre (mert a gúgli az ember barátja, feltéve persze, ha felelősséggel és kellően érdeklődően használja), és olvastam, hogy Joanne ezt a könyvét először berakta a fiókba, mert nem találta elég jónak. Később, mikor befutott írónő lett, már el is feledkezett erről a történetről, de az ismerősei meggyőzték, hogy érdemes vele foglalkozni. Mikor Harris komolyan elővette a kéziratot, először meglepődött, hogy mennyi hiba van benne, és nekifogott az átdolgozásnak, annak, amit mi ma olvashatunk.

Mikor elkezdtem olvasni, vártam a beígért rémtörténetet, ami azonban nem nagyon akart eljönni, helyette kaptam egy misztikummal – bár inkább nevezném én ezt babonának – megtűzdelt történetet, amely bemutatja az emberi romlottságot, a vágyat a szeretetre, és azt, hogy mennyi mindent képes megtenni az ember, ha olyan helyzetbe sodródik, ami nagyon nem felel meg az alkatának, valamint akkor, ha elveszik tőle azt, akit a világon mindennél jobban szeret.

A történetet a négy szereplő meséli el, mindegyik a maga szemszögéből, ez azonban nem zavarja meg a sztori folyamatosságát, sőt nekem kimondottan jól esett néha, mert egy-egy szofisztikáltabb fejezetet egy könnyedebb stílusban elbeszélt momentum váltott fel.

Ajánlom mindenkinek, aki szereti az olyan mélylélektani dolgokat, ahol olyan bugyraiba láthatunk az emberi léleknek, amelyre senki nem lenne büszke. És akkor is, ha egy kicsit közelebb akarunk kerülni a 19. századi ember problémáihoz.