Nem akarok vészmadár lenni, vagy ilyesmi, de meg kell állapítanom, hogy az embernek egyetlen olyan lény van általában az életében, akiben bízhat: az édesanyja. És most ne számoljuk ide az extrém eseteket.
Na most én anno még igen tapasztalatlan fejjel azt hittem, hogy ki lehet bővíteni a kört egy olyan emberrel, akivel több, mint három évig szerelemben éltem. Persze az exek ritkán maradnak barátok, én ezért is értékeltem különösen, hogy mi meg tudtuk őrizni a jó viszonyt. Mindig is úgy gondoltam, hogy annyi mindent átéltünk együtt, hogy nem lehet ezt csak úgy elvágni.
A szakítás után még öt évig áltattam ezzel magam, azonban amikor az én életem háttérbe szorult, és egyfolytában azt kellett hallgatnom, hogy neki milyen tökéletes az élete, úgy döntöttem, hogy megismerkedésünk nyolcadik évfordulóján ismételten szakítok vele.
Ami genyó lépésnek tűnik ugyan, és biztos van is ebben igazság, de ha nem tettem volna meg, akkor most belülről rágna a gondolat, hogy ugyan mivel érdemeltem ki. De miután a szívhez szóló levelemre azóta sem kaptam választ, sőt igazából le se lett reagálva, rá kellett jönnöm, hogy sosem voltam annyira fontos, hogy ez máshogy legyen.
A jó hír persze az, hogy most már nem gondolkodok azon, hogy jó ötlet volt-e szakítani:-D
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: