Vélemény. Szubjektív.

Nem sokkal ezelőtt, mikor épp a Sparból baktattam hazafelé (isteni csirkeszárnyas ragulevest készítettem:-)), azon tűnődtem, hogy mekkora munka a blogírás valójában, pedig mindenki úgy adja elő, hogy mi sem természetesebb, mint leülni a gép elé, és ontani az okosabbnál okosabb gondolatokat olyan irodalmi stílusban, amit néha még Jane Austen is megirigyelne.

Sose vettem komolyan mondjuk az ilyen kijelentéseket, mert hiszen semmi a világon nem megy úgy, mint a karikacsapás, de mióta magam is blogolásra adta a fejem, tudom, hogy cseppet sem sétagalopp néha a téma. Hiszen sokszor nincs jó témaötlet. Sokszor sokáig nincs jó témaötlet, ami viszont azért nem jó, mert az olvasók (már ha vannak) azért szeretik a blogolvasást beépíteni a napi rutinjukba, ha azonban hetekig, ne adj Isten hónapokig nem történik semmi, akkor egy idő után letesznek az emberről. Szóval akár csak az üzleti életben, itt is meg kell küzdeni az olvasókért.

De ha a posztok sűrűsége meg is felel az általában elvárható mennyiségnek, még mindig ott van a tartalom problémája. Mert hiszen nem lehet minden hülyeségről írni (bár egyesek előszeretettel megteszik), mert akkor felhígul az egész, és megint csak távoznak az olvasók.

Na meg ott van még a külalak, a linkek, az ajánlók, a reklámok, az, hogy kellően színes legyen az egész…

Szóval blogolni nem is olyan könnyű.

Kevés dolog tesz olyan boldoggá, mint szerelmeseket látni, akikről süt, hogy összeillenek. Még a stílusuk is hasonló, és mindez olyan jól áll nekik, hogy eszembe sem jut beléjük kötni, vagy irigyelni a boldogságukat. Sajnos elég kevés az ilyen pár, pedig szent meggyőződésem, hogy kicsit kevesebb görcsösséggel mindenki megtalálhatná a maga párját. De persze vannak, akik képtelenek várni, és az első jöttmenttel leállnak, aki kicsit is hasonlít az álompasira. Vagy kicsit sem, de efelett általában szemet hunynak a mindenáron férjhez menni akaró homo sapiens sapiens nőstények.

De a csodálatosan harmonikus szerelmes párok mellett ott vannak ugye a pózerpárok is. Biztos mindenkinek van legalább egy olyan ismerőse fészbúkon, aki a spontaneitás fogalmát még csak hírből sem ismeri. Persze elő akarja adni az ellenkezőjét, de mi nagyon jól tudjuk, hogy minden egyes mozdulata mesterien megkomponált pózok sorozata. És akkor még csak a nőről beszélünk, akinél valamennyire ez érthető is, hiszen nők vagyunk, a dráma nagymesterei. Szóval a fentebb leírt nő egyedek a pózerlányok.

Akik mellett természetesen ott vannak a világban a pózerfiúk, akik csak egymilliószor rosszabbak, mint hasonló beállítottságú nőtársaik. Mert ugye eleve a férfinak az a dolga, hogy férfi legyen, és ne egy primadonna. A saját medveölő vikingek iránti vágyamról már ne is beszéljünk. Szóval a pózerfiúk legnagyobb baja szerintem, hogy lányok. Mert nem azzal van a baj, hogy van stílusa, mert hiszen legyen, hanem azzal, hogy általában az ilyen képződmény több időt tölt a fürdőben, mint én, és jobban ismeri a kenceficék összetevőit, mint a legjobban képzett kozmetikus. Ami azért (számomra legalábbis) elég lohasztó.

Ééééés akkor el is érkeztünk oda, hogy a két fentebb részletezett nem találkozik. És hogy mi lesz az eredmény: egy mesterien megkomponált, minden ízében tökéletes héja-nász, melyben teljességgel lényegtelen az értelem, az érzelem pedig éppen csak annyira szükséges, hogy az alap vonzalom meglegyen. Pozitívuma az ilyen kapcsolatoknak, hogy egyik fél sem tud kilépni a saját szerepköréből, így kevés az esély, hogy egyikőjük egyszer öntudatra ébred, és elküldi a másikat, mondván neki igenis szüksége van arra, hogy megnézze a legújabb Shakespeare feldolgozást.

Persze az is lehet, hogy tévedek ezekkel az emberekkel kapcsolatban, és sokkal nagyobb mélységeket képesek produkálni, mint azt valaha is gondoltam. De nem hiszem.

De most komolyan: az emberek miért utálják a stílust és a divatot? De legfőképpen miért utálják magukat?

Láttam egy lányt türkiz színű leggingsben, ami szerény véleményem szerint teljesen korrekt lenne fekete szoknyával és csőtoppal például, na de Őszőkesége mindezt felülírta, és úgy gondolta, mégiscsak jó ötlet ama egyébként is feltűnő színű harinnyát egy ugyanolyan színű, flitterekkel kivarrt, empír szabású, térdig érő valamivel kombinálni.

Na most: eleve miért húz fel ugyanolyan színű dolgokat? Így a legnagyobb jóindulattal is úgy fog kinézni, mint valami elcseszett szaloncukor csomagolás.

Rájöttem egyébként, hogy bizti túl sok Szex és New Yorkot nézett, és úgy érzi, hogy ő Carrie Bradshaw. Amivel megint csak annyi baj van, hogy Carrie egy jelenség (bár számomra teljességgel érthetetlen), ez a lány pedig csak egy szürke egér. Én mindenesetre első körben egy önismereti tréninget ajánlanék neki, meg egy tükröt, ami beszél, és megmondja az igazságot.

Aztán ha ez megvan, akkor már csak egy kis jóérzést kell magára szednie. De az már egy másik történet.

Mindig is volt bennem egy egészséges magamutogatási vágy. Kit is kábítok? Egyáltalán nem egészséges mértékű magamutogatási vágy vagy bennem:-) Persze hosszas-hosszas önismereti tréning eredménye, hogy én ezt elismerjem, na de sebaj, csak eljutottam eddig is.

Kezdetben meggátoltak ugye a mindenféle elvárások, legfőképpen a szülői, kiváltképp az a vágyuk, hogy legyen rendes szakmám. És ebben maximálisan igazuk is van, de én valahol mélyen mindig is éreztem, hogy ez így nem frankó. 26 éves koromra pedig eljutottam oda, hogy ha nem mondhatom el egy csomó embernek a véleményem, akkor biztos, hogy megőrülök.

Szóval pusztán terápiás céllal fogom én itt zaklatni a nagyérdeműt a hülyeségeimmel. Egyáltalán nem óhajtom egyébként a magánéletem részleteit megosztani itt senkivel, egyrészt azért, mert senkinek semmi köze hozzá, másrészt pedig semmi olyan fontos dolog nincs, ami más épülésére szolgálhatna.

De hogy akkor miről is akarom én itt osztani az észt? Leginkább a divatról, stílusról, életfilozófiáról. Ami így furának tűnhet, de hosszas megfigyelések után kijelenthetem, hogy ez a három dolog jobban összefügg, mint azt bárki gondolná.

Na és akkor az utcai stílusról (illetve leginkább annak hiányáról) ne is beszéljünk. Azt hiszem elég, ha csak annyit mondok: Fila táska.

Nem is szaporítom tovább a szót, belekezdek a szómenésembe. Egyszer talán abba is hagyom:-D